A Molnár Mária Református Fogyatékos Otthont a II. világháborút követően hozta létre az egyház kezdetben még az árván maradt gyermekek számára Cegléden. Az ötvenes években azonban az állam elvette az egészséges gyerekeket, hogy az egyház nehogy „félrenevelje” őket. Akkor az egyházi vezetőség úgy döntött, felvállalják a súlyos, halmozottan fogyatékos gyermekek és felnőttek gondozását.

Az intézménybe a Szeretethíd alkalmából érkezett meg egy csapatnyi első osztályos, pici gyermek és szüleik a szentmártonkátai Székely József Református Általános Iskolából. Az intézmény meglátogatása Szabó Annamária pedagógus ötlete volt: „Sok esetben azt láttam a gyerekeken és a szülőkön is, hogy sok olyan dolog miatt panaszkodnak, ami körülveszi őket a mindennapokban, és egy kicsit belesavanyodnak a saját világukba. S gondoltam, hogy ez jó alkalom lesz arra, hogy kirángassam őket ebből a mocsárból, és meglássák azt, hogy mink is van, s talán semmi okunk nincs a panaszra, sokkal inkább a hálára – mondta a programról. – Reméljük, hogy ez a felnövő generáció olyan lesz, mely meglátja ezekben a fogyatékkal élő gyermekekben a szeretetet, s egyre kevesebb ilyen otthonra lesz szükség, hogy ezek az apróságok is családokban nevelkedhessenek.”

cegled5

Az intézmény vezetője kíséri körbe a húszfős csapatot, s az intézmény történetének rövid ismertetése után szót ejt az anyagi nehézségekről – a gondozók több mint fele minimálbérért dolgozik, az állami normatíva azonban még ezt az összeget sem fedezi -, a különféle problémákról, de a kisebb-nagyobb örömökről is. „Akik ide bekerülnek 8-10 komoly diagnózissal, napi 24 órában igényelnek ápolást, gondozást. Az itt lévő 90 gyermek több mint fele kerekesszékes, ezért nagyon fontos munkát végeznek a gyógytornászok, hogy megakadályozzuk a felfekvést. Ugyanakkor az elmúlt néhány év során 5-6 gyermek is megtanult járni, volt, aki 12 évesen. Ezek nagyon pici sikerek, mégis megéri, hogy nem kell egy életen át a kerekesszékben maradniuk” – meséli Dr. Szentesi Andrásné.

A karácsonyt is az intézményben tölti a többség

Megmutatja az intézményben töltött ünnepeken készült fotókat is: láthatunk keresztelőről, gyereknapról, karácsonyról készült képeket, és döbbenten szembesülünk azzal, hogy még a szeretet ünnepén is mindössze 20 gyermeket visznek haza a szülők. A döbbenet után a szülők és gyermekek arcára megszeppentség ül ki mikor belépünk az első szobába, ahol találkozhatunk a kis lakókkal. Az iskolások azonban összeszedik magukat, s bár némileg bátortalanul, de énekelni kezdenek: „Ki teremtette ezt a világot?” Különösen az egyik gondozott kisgyermek arcán tükröződik, mennyire tetszik neki az előadás, s hangosan tetszést is nyilvánít.

cegled1

Kicsit még megszeppentek a gyerekek az első szobában, de a dalaik így is nagy tetszést aratnak

Majd újabb szobák következnek, s ahogy egyre több gyermek nevét és sorsát megismerjük, egyre többen felbátorodnak, megsimogatják a fogyatékkal élő gyermekeket, beszélgetnek velük, s a gyerekek már egyre vidámabban éneklik a „Jézus szeret minden kicsi gyereket” dalt, melyre boldogan táncol az egyik Down-kóros kislány. Megismerhetünk egy hydrocephalusban (vízfejűség) szenvedő kisgyermeket, aki boldogan mosolyog jöttünkre, vagy éppen annak a kisfiúnak a történetét, akit születése után egészségesként vittek haza szülei, s csak később derült ki, hogy nem fejlődött ki teljesen az agya, és arcocskája semmilyen reakciót nem mutat. Minél többet tudunk róluk, annál közelebb érezzük magunkhoz ezeket a gyermekeket, s bár néhány szülő szemében megjelenik egy-egy könnycsepp, a gyerekek egyre többet mosolyognak.

„Nehéz megfogalmazni, mit érzek”

Miután körbejártuk az intézményt, egy egyórás sétára visszük a speciális babakocsikkal a gyermekeket, így egy kis városnézést is beiktatunk. A gyerekek, felnőttek libasorban sétálnak az otthon lakóival, s egyre inkább megbarátkoznak. Az egyik anyuka például odamegy a fákhoz az egyik picivel, hogy az megérinthesse a törzsüket és boldogan felkacaghasson.

„Nehéz megfogalmazni, mit érzek. Próbálok természetesen viszonyulni ezekhez a gyerekekhez. Nagyon kedvesek, számomra különösen Vilike, és úgy érzem, valamilyen szinten kapcsolatba tudok vele lépni. Szomorú ugyan látni, hogy ezek a gyerekek nem tudnak továbblépni, de jó érzés itt lenni, s ha csak egy pillanatra is, de gondoskodást, szeretetet nyújtani számukra” – mondja el séta közben Gulyásné Varga Szilvia. Az otthonnal kapcsolatban is jó benyomások érték: „mind külső megjelenésben, mind a gondozónők részéről éreztem az otthonosságot, családiasságot”.

cegled3

Elmeséli, néhány hete a gyermekei – akik egyébként láthatóan nagyon érzékenyek és őszinte kedvességgel fordulnak fogyatékkal élő kis társaik felé – a fogyatékossággal csúfolódtak. Akkor leültek velük beszélgetni, és sikerült ezt a kérdést tisztázniuk, de az, amit most közelről megtapasztalhatnak, sokkal többet jelent.

Visszatérve az intézménybe a munkatársak megvendégelik a csoportot, s Dr. Szentesi Andrásné mesél arról, hogy Magyarországon csak beszélünk az integrációról, de a valóságban nem tudjuk feldolgozni, hogy beteg egy gyermek. „Vannak olyan családok, ahol még a gyermek létét is eltitkolják: azt mondják, hogy meghalt, miközben él ez a gyermek egy intézetben. Vagy ha elmegyünk a fürdőbe, kiürül az egész” – sorolja a megrendítő eseteket az intézményvezető, miközben számos példát hoz arra, hogy a már csaknem 70 éves intézmény miként próbálja elfogadtatni magát a város lakosságával. „Hiába beszélünk itt esélyegyenlőségről, a mindennapi életben sehol meg nem valósul” – véli.

A gyermekek nem szegregálnak

„Régen sokkal inkább megvalósult az integráció, mert volt egy nívó, ahová megpróbálták felhozni a hátrányból induló a gyerekeket. Ma pedig a speciális intézmények tele vannak olyanokkal, akik talán nem is odavalók. Sok esetben lehet, hogy ha nincs rásütve a bélyeg, hogy ő ’kisegítőbe’ jár, egy átlagos iskolában, a többi gyerek között egy-másfél év alatt be tudna illeszkedni. Döbbenetes, hogy sok esetben a kerekesszékes gyerekeket speciális iskolába kell íratni, mikor szellemileg teljesen ép” – sorolja a problémákat az intézményvezető, aki úgy véli, a gyermekek nem szegregálnak, sokkal inkább a szülők azok, akik megmondják a gyermekeiknek, kivel ne barátkozzanak. Persze azért jó példa is akad: a helyi vállalat, az Infineon Technologies dolgozói már többször jártak az intézményben, ruhákat gyűjtenek a gyerekeknek, adományokkal támogatják őket, de több gyülekezet is vendégeskedett már náluk.

„Eltelt úgy ötven év, hogy szegregáltuk ezeket a problémákat, kizártuk a fogyatékkal élőket a társadalom perifériájára, hogy ne is lássuk. Több generáció ebben nőtt fel ” – osztotta meg gondolatait az egyik szülő, s egyetértenek abban, hogy a kommunizmus idejében az állam által meghatározott erkölcsök is hozzájárultak mindehhez. „Nagyon fontos, hogy a gyerekek megkapják azt az értéket, ami meghatározza az életüket. Mert ha nincsenek értékek, mibe tud majd ő és a világ kapaszkodni? A pénzbe? Vagy a semmibe? Az hova vezet? Sehova. Ha nincsenek lelki értékek és egy iránymutatás, hogy mi az az út, amin elindulhat, baj van. Ha ezt megkapja, felnőttként már maga is el tudja dönteni, hogy merre halad tovább. Ez a szülők és a pedagógusok felelőssége” – véli az intézetvezető.

A NAT részévé kellene tenni

„Nagyon komoly élményeket sikerült itt szerezni. Kezdeném egy kicsit önző szempontból: ránk fért látni azt, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyunk. Szülőként azért, hogy a gyermekeink egészségesek, s mint a társadalom részei azért, hogy van egy olyan intézmény, ahol felelősen, gondosan és iszonyú sok szeretettel fordulnak a gyermekek felé. A gyerekeknek pedig nagy tanulság lesz, biztosan sokkal nyitottabbá válnak. Volt olyan gyerek is, aki azt mondta, ’de jó, hogy mi egészségesek vagyunk’” – mesélte Lengyel Krisztián háromgyerekes apuka, akinek két kisfia is jelen volt. Elmondta, a látogatás elején számára is nehéz volt feldolgozni a látottakat és hallottakat, „később viszont, amikor Orsikával, a 9 éves kislánnyal és együtt hancúroztunk, egészen más volt visszavinni a szobába és elbúcsúzni tőle. Adják és veszik a szeretetet.”

cegled4

Egyre élénkebb beszélgetés alakult ki, s látszott, a szülőket mélyen meghatotta, hogy itt lehettek. Az egyik szülő például hangsúlyozta: „egy ilyen látogatásnak a Nemzeti Alaptanterv részének kellene lennie”, míg egy másik apuka úgy érzi „mi szerencsések vagyunk így húszan, hogy eljöttünk, de még él itt másik tízmillió ember”.