Az idei esztendőben Jákob János a Honvédelmi Minisztérium Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat püspöke vállalta a Szeretethíd egyházi fővédnöki szerepét. Erről az új feladatról és az önkéntességről kérdeztük.

  • Valóban egy sikeres, és egyre jobban kiteljesedő rendezvényről beszélhetünk, hiszen láthatóan nemcsak egyházon belül, hanem egyházunkon kívül is, korhatárok nélkül képes mozgósítani rejtett tartalékokat, egy jó ügy érdekében. Már kicsiny gyermekkoromtól kezdődően, diakóniai lelkületre, szociális érzékenységre neveltek szüleim, lelkipásztoraim. Megláttatták velem, az ajándékba kapott életem nem lehet öncélú. Úgy kell élnem, hogy adottságaim, mások számára is hasznossá váljanak. Oda kell ajándékozni erőmet, időmet és lehetőségeimet a rászorulók megsegítésére. Serdülő fiatalként – amíg mások nyaralni mentek – jómagam önkéntes ifis társaimmal együtt, éves szabadságom terhére, egyházunk nehéz körülmények között tengődő szeretetintézményeiben töltöttem szünidőm legjavát. Akkori gyülekezetemben, a bevásárlástól az ebédhordásig, a fahasogatástól a kertásásig, minden munkát igyekeztünk elvégezni az erőtlenné, kiszolgáltatottá vált gyülekezeti tagjaink megsegítésére. Mértékadó volt számunkra az Ézsiásnál olvasott ige: „Tanuljatok meg jót tenni, (…) pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét.” Mindezt csak azért említem fel, hogy rámutassak arra az egyszerű tényre, a szeretetből fakadó szolgálat, minden keresztyén életben meg kell jelenjen.
  • Említette a példaadás jelentőségét az önkéntes szolgálatban. Milyen példák játszottak szerepet az Ön életében?
  • A szoros környezetemen kívül, Albert Schweitzer, Müller György, Kiss Ferenc vagy éppen Juhász Zsófia élete, magával ragadó példaként magasodott elém. Rámutattak, egy titka van az ilyen önmagát Isten számára megüresítő, átadott életeknek. Személyre szabottan értelmezni az Isten szeretetét, aki az Ő Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust elküldte érettünk a Földre. Jézus földi szolgálatával, kereszthalálával és feltámadásával megnyitotta előttünk az utat, az örök életre. Engedelmes alázattal, önfeláldozással vállalta az Atya szeretetének foglyaként szolgálatát. Nem tekintette önmaga életét zsákmánynak, hanem megüresítve önmagát bevégezte küldetését. Összekötötte a mennyet és a földet, így vált az első Szeretethíd megvalósítójává. Ez az önmagát másokért megüresítő példa, minden keresztyén számára lekövethető, sőt követendő.

Gyermekkoromban arra tanítottak, az a szeretet, amely nem kommunikál, az nem létezik! Az nem szeretet. Más szavakkal élve, a szeretetet nem lehet elrejteni, a szeretet, természeténél fogva „nem fér el a bőrében”, kikívánkozik, láthatóvá akar lenni. Ráadásul, a pusztai mannához hasonlóan, a szeretet nem raktározandó, minden nap rendelkezésünkre áll, megelégít bennünket, szeretteinket, környezetünket, amennyiben azok számára is juttatunk belőle, akik valamilyen oknál fogva korlátoltan, vagy egyáltalán nem jutnak hozzá. A mi éltünket is akkor édesíti, elégíti meg, ha adunk belőle másoknak, ha megosztjuk.

A szeretethíd azért áll közel a szívemhez, mert látványos kifejeződése a szeretetnek. Tudjuk, a hidak minden esetben, egymástól távol eső részeket kötnek össze, kapcsolnak egybe. Nem hagyják magukra az elszigetelődött részeket, hanem bekapcsolják őket a nagy egységbe.

  • Mit üzen az érdeklődőknek, a Szeretethíd résztvevőinek?
  • Van a magyar történelemben egy hídemberként is jól ismert kiváló személyiség, gróf Széchenyi István. Hiteles hídépítőként tartjuk számon, hadd idézzem fel tanulságos példaadását. Sokakkal hadakozott, és pont, akikért tenni szeretett volna, ők nem szavaztak bizalmat számára. Fáradhatatlan, kitartó munkája, 10 kemény esztendő alatt meghozta az eredményt. A Lánchíd elkészült, a kétkedők megszégyenültek, és az építmény felgyorsította a két város egyesülését, létrejött Budapest. Ma, a hídon áthaladók közül kevesen tudják, hogy az építkezés legnehezebb fázisában történt egy tragikus baleset. Az egyik lánc szétszakadt, és a Dunába zuhant, maga alá gyűrte az építőállványt, és a munkásokat. Többen életüket veszítették, maga gróf Széchenyi István is, aki az állványon tartózkodott életveszélybe került. De töretlen hittel újrakezdte, óriási erőfeszítések árán, búvárok segítségével felszínre emeltette a láncszemeket, beépítették azokat, és valóra vált a terve. Sajnálatos dolog, hogy az elkészült hídon (betegsége miatt) soha életében nem kelt át.

Nos, aki hídépítő munkába kezd, annak számolnia kell előre nem látható nehézségekkel, kihívásokkal, elutasításokkal, de mindennek dacára végig kell csinálnia, amit elkezdett. Az ilyen ember, Pál vallomásával a szívében haladjon előre: „Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít!” (Fil.4:13)

A szeretethíd építése sem könnyű feladat. Aki erre az önkéntes cselekedetre vállalkozik, tisztában kell legyen azzal, mit Miért?, vagyis mit Kiért? tesz meg.

Ezért imádkozom ismeretlenül mindazokért, akik május utolsó hétvégéjén vállalják e küldetést, és közénk állnak, legyenek kitartóak, állhatatosak. Titkon remélem, kedvet kapnak a szolgáló élethez, és az esztendő 365 napjából más alkalommal is megismétlik cselekedeteiket. Jakab apostol egyértelműen, szelíd szigorral hívja fel a figyelmünket a szeretetet megvalló élet mulasztására: „Aki tehát tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” (4:17)