Szombaton reggel még nem tudtam, kikkel találkozom a Szeretethíd „megmozduláson”. Nekem ez volt az első alkalom ilyen módon meglátogatni idős- és gyermekotthont. Bár pár hónapot már dolgoztam korábban a meglátogatott gyermekotthonban, nem akartam ,,partizánakcióként” fölkeresni őket adománnyal. Valahogy szükségesnek éreztem, hogy református közösségünkhöz kapcsolják egyedi megkeresésemet. A „helyi” Szeretethídhoz való csatlakozásom egy lehetőség volt, hogy felvegyem és felfrissítsem a kapcsolatot az otthonokban dolgozókkal, hogy más adódó alkalommal ne idegenként kelljen betoppannom. Igen, talán kicsit körülményes módja ez a segítségnyújtásnak.
A lelkes, kicsikből és nagyokból, férfiakból és nőkből álló szép számú csapat (17 felnőtt és 6 gyerek), valamint a szeretethidas „mezek” pontosan érkeztek meg. Nem kellett hosszú perceket várni senkire, mert mindenki, aki jelezte jövetelét, időben ott volt. Kezünkben süteményes tálakkal, gyümölcsös ládákkal, énekes kottákkal, imával felvértezve indultunk el idei, immár több éve hagyományosnak mondható szolgálatunkra.

A Budapest Szemeretelepi Református Gyülekezet csapatának útja először az Alacskai lakótelepen lévő idősotthonhoz vezetett. Idős testvéreink úgy vártak minket az étkező bejárata felé fordulva, mintha egy ünnepi műsor kezdetét várnák. Nagy volt az öröm, amikor betoppantunk! Szétosztottuk tányérokra a süteményt és gyümölcsöt, és így minden asztalra jutott. Aztán leültünk az idősek közé, beszélgettünk. Volt, aki csak majszolta közben a süteményt. Volt, aki negyed órás beszélgetés után elpityeredett, mert végre volt kinek elmondania bánatát, fájdalmát. Volt, aki nem nyílt meg, mert mást várt, akivel oldottan tud beszélgetni.
Szétnéztem a szép, rendezett udvaron, melyet a lakások vesznek körül. Szikrázó meleg nyári napsütés, a szolgálattevő és örömhozó gyerekek kint a szökőkút körül strand-hangulatban. Néhány idős nénit és bácsit kikísértek, átveszem egyikőjüket, kart-karba fonva teszünk két kört az udvaron, hogy beinduljon a vérkeringés. Aztán fölveszünk egy bácsit is, aki botját szorongatva ül a padon, vele kissé lassabban, de hármasban folytatjuk a sétát. Még két kör. Itt tudtam meg, hogy van a gyülekezetünknek tagja, aki önkéntesként bejár beszélgetni az idősotthonba. Jó tudni, hogy nála nem csak a Szeretethíd napjából áll a segítségnyújtás.
Énekkel is készültünk, kétszólamút, kánont fújtunk, majd megénekeltettük az ebédlőben ücsörgő időseket is, végül az egyik idős hölgy kérésére többször elénekeltük azt az éneket, amelyet lelkipásztorunk tanított egyik havonkénti igei szolgálata alkalmával. Kellemes emlékekkel és a jövőbeli szolgálatra hívó bátorítással távoztunk az otthonból.
Autókkal ,,átvonultunk” a Gloriett lakótelepi AGA gyermekotthonba, ahol épp akkor tartották a gyermeknapot. Sportrendezvény és vetélkedő zajlott, amikor megérkeztünk. Átadtuk gyümölcs és sütemény adományainkat. Nem akartuk megzavarni őket, így csak egy rövid bemutatkozásra, köszöntőre szakítottuk meg a népes kicsiktől-nagyokig gyereksereget. Elmondtuk nekik, azért jöttünk, hogy jelezzük – itt vagyunk a közelben, felelősséget érzünk irántuk, várjuk őket a közösségünkbe, és ha kell, készek vagyunk segíteni.
Ezután három csoportra szakadva megnéztünk két lakást, beszélgettünk az intézmény vezetőjével, aki sok mindent mesélt a ,,speciális foglalkozást” igénylő gyerekekről – nem feltétlenül „fogyatékosságuk” miatt. (Bár nagy teher és hátrány lehet az, ha valaki nem a saját, biztonságot nyújtó családjában nő föl). Mindig megdöbbenek, ahogy mesél többéves, kitartó nevelőmunkájuk eredményeiről. Sajnos én nem tudtam ezzel a hozzáállással közöttük lenni, amikor gyermekfelügyelőként náluk dolgoztam gyermekfelügyelőként ott dolgoztam.
Egy másik kis csapat letáborozott egy nyilvánvalóan „szomjúhozó” utógondozott fiatalember szobájában. Intenzív érdeklődése és nyitottsága nyomán reménység szerint igen gyümölcsöző beszélgetés alakult ki, a fiú nehéz előéletéről, küzdelmeiről, csalódásairól, majd az evangéliumról, megtérésről, Jób megpróbáltatásairól – melyet a fiú hozott fel példának, hogy hogyan engedi Isten a sátán karmai közé az ő hívét. Sikerült e-mail és facebook ismerősséget kötni. Hívogattuk a gyülekezetünkbe is, a vasárnapi istentiszteletre és Isten iránti hálával gondolunk arra, hogy másnap eljött és velünk lehetett. Adja Isten, hogy ne eresszük el a kezét.
Hosszasan beszéltünk egy nagyon fiatal, a nagycsaládosnál is nagycsaládosabb anyukával, aki látogatóban volt az otthonban. Tíz gyermeke közül férjével csak egyet tudnak szűkös körülmények, folyamatos anyagi és lakhatási problémák, és ami a legfájóbb a társadalom közönye mellett nevelni. Átéreztük keserűségét, csalódottságát. Neki is kaput nyitottunk és sem zárkózott el a lehetőségtől, hogy megismerjen bennünket. Úgy hisszük, megértette, hogy nem várhat mindent a világi hatalmaktól, hanem szükséges, hogy kapcsolatokat teremtsen olyan emberekkel, olyan közösségekkel, akik segíthetnek nem csak anyagiakban, hanem ami annál is fontosabb, a Fennvalóval való találkozásban. Mi tudjuk, hogy segítség csak Istentől jöhet és segíteni igazán csak az tud, aki Istennek köszönhet mindent. Szerintünk minderre csak a gyülekezeti közösségben van lehetőség. Isten őt is elhozta hozzánk a templomba.
Lám, egy egyszeri röpke pillanat, mennyi mindent föltár előttünk! Kiderül, hogy nem mindenki közönyös, nem mindenki visszautasító! Akikkel találkoztunk, igen kiszolgáltatottak. Ők már belátják, hogy ,,nem az egészségeseknek van szükségük orvosra” (Máté 9, 12). Nekik már nincs értelme büszkeséggel palástolniuk rászorultságukat. Milyen jó lenne, ha mi, testvéreim, nem csak egyszer egy évben, kampányszerűen, hanem valóban felkarolnánk őket imádságban, odafigyeléssel biztatással, gyülekezeti közösségünkbe hívogatással. A többi már az ő döntésük és Isten munkája – elfogadják-e a kinyújtott kezet. Egy évben egy alkalom nem alakítja ki bennük a bizalmat se ember, se Isten iránt, de ha azt látják, hogy másokkal ellentétben nem hagyjuk őket ,,árván”, akkor talán lelkeket menthetünk és ajándékozhatunk az Úrnak.
Nekünk sincs félnivalónk, hogy ne bírnánk egyedül a segítés terhét, hiszen nem is olyan rég, Pünkösdkor, a Szentlélek ünnepén Isten igéje emlékeztetett Jézus Krisztus szavaira: ,,Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat, én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké. … Ama Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, Ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (János 14, 15-16; 26)

Írta:Nagy-Pálné Pádár Ágnes